Sziasztok~

Sziasztok!
Nem tudom ki az aki követi még ezt a blogot. Hisz rég írtam már, ami tökéletesen az én hibám. Nyugodtam meg lehet érte dobálni. Azonban... *dobpergés* Folytatom a sztorit. Nem tudom ez kit dob fel, de remélem akad pár ember.
Viszont nem itt. Sajnos gépről illetve laptopról kezdtem írogatni. Viszont egyik sincs mára jó állapotban. Így mostanság telefonról írok. A blogger meg nem támogatja ezt túlságosan. *most is csak szenved* Így átköltöztetem az írományomat és oda érkezik további folytatás.
Ez pedig a wattpad. Ahol már belekezdtem két történetbe és felkerült egy rövid fanfiction. A "Lehull az álarc" illetve a "Megoldás a féltékenységre" Szintén ott kap majd helyet. Egy csöppnyi átírást követően.
Az alábbi néven találhattok meg: Remicchi
További szép reggelt/napot/estét~

3. fejezet

Adrien

Már megint nem sikerült. Sosem tudom elmondani Katicának, hogy szeretem. Pedig ez az érzés a megismerkedésünk óta kikívánkozik belőlem. Akkor meg miért nem megy? Miért nincs rá sohasem esélyem? Ez annyira igazságtalan. Így folyton azt hiszi, hogy csak szédítem, ami fáj. De most... most azt hittem megtehetem. Hiszen míg a raktárban ültünk Katica volt, aki a hátamnak dőlt. Oh istenem és milyen édes volt. Egy olyan oldalát mutatta meg, ami sokkal jobban elmélyítette az érzéseimet. A hangja annyira törékenynek tűnt. Bárcsak láthattam volna az arcát. Viszont kénytelen voltam betartani a szavamat, tudom, hogy sosem bocsájtott volna meg, ha megfordulok. Mégis... ott volt pontosan mögöttem egy egyszerű lány, akibe szerelmes vagyok és én azt sem tudom ki az. Ez már a második alkalom, mikor elszalasztom, hogy leleplezzem.

- Úgy érzem kezdek teljesen becsavarodni - nyögök fel bosszúsan és mikor felülök az ágyamon azt látom, hogy Plagg azt az orrfacsaró szagú sajtját eszi. - Meg vagyok verve veled.

- Egyszerűen csak nem tudod értékelni az ínyencségeket.

- Én csak a szagukat nem bírom.

Mivel rám se hederítve visszafordul a sajtjához, inkább felállok és az ablakomhoz sétálok. Kezdem lassan úgy érezni, hogy fel kéne adnom, hogy egy olyan lány után fussak, aki sosem lehet az enyém. Jobbat érdemelne nálam. Ezt még én is tudom. De ahányszor csak erre gondolok, úgy érzem a szívemet szétszakítja a fájdalom. De mostanság csak ez jár a fejemben és lassan Katica is kezdi észrevenni. Pedig nem akarom, hogy aggódjon... Vagyis... nem kéne... De a fenébe is! Igenis aggódjon értem! Gondoljon rám és ne tudjon kiverni a fejéből! Legalább ennyit hadd kapjak meg tőle. Sóhajtva megfordulok és az asztalon lévő esszémre sandítok. Talán jobb lenne elfelejtenem Katicát, hogy egy olyan lányra figyelhessek, aki talán képes lenne szeretni. Pont mint Marinette. Ő kedves, aranyos, okos, tehetséges és mindemellett gyönyörű. Akkor meg mi a baj velem? Bár... az utóbbi időben igazán megkedveltem...

- Ebben a kalitkában nem tudok gondolkozni - utalok itt a szobámra és mivel a nap utolsó sugarai is kezdenek eltűnni a horizonton, ezért úgy döntök, a szökés az egyetlen mentsváram. - Plagg, karmokat ki!

Miután átváltozok, kimászok az ablakon az én hőn áhított szabadságomba. De pont mint egy kóbor macska, céltalanul kezdek bolyongani az éjszakában. De érdekel merre visz az utam, csak azt remélem, hogy a végén megoldásra lelek.

***

Miután kifáradtam, egy tetőre telepedtem. Fogalmam sincs mennyi ideig ültem ott, mikor egy édes hang ütöttem meg a fülem.

- Mit csinál idekint ilyen későn az én kiscicám? - mikor felnéztem, az én pöttyös ruhás hercegnőm nézett rám.

- Katica! - ennél tovább nem is vártam, rögtön mellé siettem. - Csak nem követsz engem? - a gondolat mosolyt csalt az arcomra.

- Álmodozz csak. Butus... Azt hittem valami baj van, hiszen olyan szomorúnak tűntél. De ezek szerint csak képzelődtem - megrázza a fejét. - Többször ne ijessz így meg, aggódtam érted - ahogy ezek a szavak elhagyták az ajkait az én szívem is meglódult. A saját szívdobogásomtól még a saját hangomat sem hallottam.

- Tényleg? Aggódtál értem, bogárkám? - kérdem boldogan és a zavarát látva én a fellegekben járok. Hát ilyesmit is ki tudok belőle hozni.

- Csak egy kicsit... - ahogy elfordul, az az egyik legédesebb dolog, amit valaha láttam. Legszívesebben most odalépnék, hogy átöleljem.

- Ez életem legboldogabb napja! - szalad ki a számon.

- Eh?... Hát... Akkor ha ilyen boldog vagy megyek is.

- Ne menj még... - gyorsan elkapom a kezét és a szemébe nézek. Most... most kell neki elmondanom. Nem lesz még egy ilyen alkalmam. - Katica... Valamit már régóta el akarok mondani neked. Tudod én...

- Ne rontsuk el ezt a szép estét - a szavai késként mélyednek a szívembe, ezzel elvágva a mondandómat. - Nem tudom mit akarsz mondani. De tudom, hogy ha kimondod, akkor valami meg fog változni. Inkább csak üljünk le és nézzük a csillagokat - az ég felé fordítja a tekintetét, én pedig úgy érzem legyőztek. Feladom... Sosem fogja megtudni, hogy érzek iránta. El kell engednem ezt a varázslatos katicabogarat.

- Legyen... - sóhajtok és egy mosolyt erőltetek magamra, majd felé nyújtom a kezem. - De ugye velem maradsz? - legalább még ma, had érezzem azt a boldogságot, amit az okoz, hogy velem van.

- Hát persze - mosolyogva a kezembe csúsztatja a sajátját és leülünk az egyik közeli lapos tetőn, a hátunkat pedig a falnak támasztjuk.

Némán nézek fel a csillagokra, amiket annyira nézni szeretne. Szépek, de... Ezek csak fénylő pontok, amik igazából borzasztóan messze vannak. Az én csillagom pedig, lassanként ugyanígy fog eltávolodni tőlem. Mielőtt még felfognám a dolgot, érzem, ahogy a vállamra súly nehezedik. Mikor pedig odanézek, azt látom, hogy nekem dőlve rám hajtotta a fejét. Ettől akaratlanul is pír kúszik az arcomra és zavarba jövök. De perceken belül hallom, ahogy a légzése lassú és egyenletes lesz. Elaludt... Nincs mit tenni... Átölelem, aztán mielőtt észbe kaphatnék az állára kulcsolom az ujjaimat és finoman felfelé billentem a fejét, vigyázva, hogy fel ne ébredjen.

- Szeretlek... - suttogom és az ajkaihoz hajolok, ám valami megállít. Nem tehetem... Elengedem és végül egy finom csókot lehelek a homlokára. Aludj csak, én édes hercegnőm. Egy picit magamhoz szorítom és a hideg falnak döntöm a fejemet. - Annyira ostobának érzem magam... - motyogom, aztán lassan én is lehunyom a szemeimet.

***

Mikor felébredek, a kedves napfény rettentően bántja a szememet. Ám ami még jobban bánt, az az, hogy Katica eltűnt. Mondjuk, mi a fenéért várt volna arra, hogy felébredjek? Én pedig miért foglalkozok ezzel? Tegnap feladtam a reménytelen küzdelmet. Ideje rájönnöm, hogy más lányok is léteznek. Felállok és kinyújtózok... Áu... Ez a tetőn aludjunk, dolog nem tett jót a hátamnak. De aztán realizálok pár dolgot. Kezdve azzal, hogy a nap nem most kelt. Én pedig biztosan el fogok késni... Elkerekednek a szemeim és villámgyorsan hazasietek, aztán visszaváltozok és egy gyors zuhany után lerobogok a lépcsőn. Nathalie kissé morcosan pillant rám, én pedig gratulálok magamnak. Ez egy rossz nap lesz, már előre érzem.

És milyen igazam lesz. Kések, ami miatt leszidnak. Az esszét természetesen otthon hagytam, de szerencsére, délután még behozhatom. Aztán a szünetben Chloé lógott a nyakamban. Mire véget értek az órák legszívesebben meghaltam volna. Elkeseredetten kaptam fel a táskám, mikor Marinette odalépett hozzám, némi aggódással az arcán.

- Minden rendben, Adrien? Olyan szétszórtnak látszol.

- Semmi komoly. Ez csak egy balszerencsés nap. De kedves, hogy aggódsz - megajándékozom egy őszinte mosollyal

- U-Ugyan már... Így is nagyon menő vagy... Mármint... Így is lehetsz az.... Vagyis... Még lehet jó a nap... - már megint ez... Néha fogalmam sincs mit akar. De azt hiszem, bátorítani próbál...

- Uhm, köszi... Azt hiszem... - a zavarát látva csak megrázom a fejemet. Olyan különös lány. - Majd később találkozunk...

- Várj... I-Igazából...

- Mit szeretnél? - meglepő... eddig még sosem mondott nekem semmit. Mármint, úgy hogy nem én kezdeményeztem a beszélgetést. Kíváncsivá tett.

- Izé... szóval... arra gondoltam, hogy... - itt megáll és nagy levegőt vesz. - Hogy eljönnél velem moziba? Esetleg... ha ráérsz... De az se gond, ha nem...

- Um... - vissza kell fognom magam, hogy ne kezdjek el vigyorogni. Láthatóan így is tudja, mennyire vicces volt az, amit az imént produkált. De... hihetetlenül aranyos is. - Persze, miért ne? Csak mi ketten megyünk?

- Nem! Vagyis igen.... Azaz... nem tudom... Szeretnéd, hogy többen legyünk? - a hirtelen kérdés meglep és megrázom a fejem.

- Nem. Ez így pont jó lesz - elmosolyodok és megfordulok. - Viszont muszáj mennem. Majd később pontosan megbeszéljük - gyorsan ki is megyek, hiszen a kocsi már régóta vár rám odakint. De a hazaúton végig mosolygok. Szóval egy mozi... Érdekesen hangzik...

2. fejezet

A földön ülünk Fekete Macskával, egymásnak háttal és megkötözve. Csak épp nem kötelekkel hanem könyvek mondataival. Ms. Delenay... vagyis... A Könyvek Őre sikeresen túljárt mindkettőnk eszén és most Párizs utcáin tombol. Mi pedig... A raktárban porosodunk a többi könyvvel. A legjobb pedig, hogy mindkettőnk amulettje a végén jár. Most mihez kezdjünk?

- Mégis, hogy kerültünk már megint ekkora slamasztikába? - kérdem teljesen feleslegesen.

- Hát... - kezdené, de a szavába vágok.

- Ez költői kérdés volt - sóhajtok és az amulettem jelezni kezd. Már csak egy pöttyöm maradt. - Azonnal ki kell innen jutnunk, fogy az idő.

- Nem úgy néz ki, hogy meg tudnánk lépni.

- Képzeld Sherlock, erre én is rájöttem. De ha jól tudom neked sem maradt már sok időd. Tehát muszáj.

- Nem muszáj...

- Micsoda? - a szívem hirtelen kihagy egy ütemet a félelemtől. - Nem tudhatjuk meg ki a másik, emlékszel?

- Nem kell megtudnunk. Figyelj... ha becsukjuk a szemünket, akkor nem fogjuk látni egymást, ráadásul háttal is vagyunk.

- Honnan tudjam, hogy nem fogsz mégis meglesni?

- Macska-becsület szavamat adom. Ne aggódj bogárkám. Tudni akarom, hogy ki vagy, de... Attól sokkal jobban félek, hogy megutálsz, ha most mégis megnézem.

- Macska... - a szavaitól különösen kezdem érezni magam. Olyan melegség öntötte el a szívemet, mint mikor Adrien mellett vagyok. Érzem, hogy egy halvány pír költözik az arcomra és hálát adok az égnek, hogy nem látja. - Köszönöm... - mondom mosolyogva. - Tudod, én is kíváncsi vagyok ki lehetsz.

- Hé, ha te leskelődni mersz, ne várd, hogy én visszafogjam magam.

- Ugyan már, kérlek... - erre mindketten nevetni kezdünk. - Ne aggódj, a titkod biztonságban marad.

Abban a pillanatban jár le, mindkettőnk amulettje és gyorsan behunyjuk a szemünket. Érzem, hogy Tikki az ölembe esik és épp annyira kinyitom a szememet, hogy lássam. A zsebem felé biccentek, hiszen van benne egy kis nasi, ami elég lesz, hogy visszanyerje az erejét. Szerencsére egyből tudja, mit akarok és a zsebembe bújik. Én pedig újból lehunyom a szememet. Furcsa ez az érzés. Olyan közel vagyunk egymáshoz, amennyire csak lehet, ráadásul álarc nélkül. Mégis... Nem fedjük fel egymás titkát és nem is félek attól, hogy kiderül. Bízok benne, ahogy ő is bennem. Biztonságban érzem magam. Finoman nekidőlök és elmosolyodok.

- Katica?...

- Köszönöm...

- Huh? De mégis mit? - kérdi zavartan.

- Én... Nem is tudom. Egyszerűen csak azt, hogy most megtehetnéd, hogy megfordulsz, de nem teszed. És azt is köszönöm, hogy itt vagy.

- Nem is nagyon tudnék máshová menni, de nem is akarok. Tudod, hogy bármit megtennék érted bogárkám.

A szavaitól még nagyobb forróság önti el az arcomat. Mi a fene? Miért ver ilyen gyorsan a szívem? Nyugodj meg Marinette, hisz ez a fiú a hátad mögött Fekete Macska, még akkor is ha éppen nincs rajta álarc. Nincs rajta... álarc... Kinyitom a szememet és már fordítanám a fejemet, mikor Tikki előbújik a zsebemből, ami észhez térít. A francba... Mégis mire készültem? Majdnem... Még jó, hogy idejében leálltam.

- Én kész vagyok, na és te?

- Azt hiszem, én is - feleli magabiztosan.

- Helyes...

***

- Szép volt! - öklözünk össze Macskával és aztán a könyvtár felé pillantok. - Ideje elindulnom - előveszem a jojóm, de ekkor Macska megfogja a csuklóm.

- Várj! - megállok és ránézek. - Én... Nem tudnánk egy kicsit beszélni?

- Sajnálom, de muszáj mennem. Neked nincs semmi dolgod? - a szavaim hallatán elgondolkodik és elenged.

- De igen... - a szomorú arcát látva összeszorul a szívem és finoman megérintem a karját.

- Úgy nézel, mintha most látnál utoljára - elmosolyodok. - Pedig legközelebb is számítok a cicusomra.

- Állok szolgálatára hölgyem - térdel le miközben a kezébe veszi az egyik kezemet és az arcán újra feltűnik az a magabiztos mosoly. De aztán nevetve elhúzom a kezem és a jojómat előkapva lelépek.

Ma megint olyan furcsán viselkedett. Bár... mikor nem furcsa? Inkább én vagyok az aki nem is hasonlít önmagára. Ezen azonban nincs sok időm gondolkozni. Ahogy a könyvtár közelébe érek elbújok és visszaváltozok. Aztán berohanok az épületbe és az olvasóterembe megyek. Adrien pedig sehol... Ettől egyből rémület tör rám. Csak nem megsérült? Ha ez így van, az csakis az én hibám. Oh istenem, el kellett volna magammal rángatnom. Miközben rémképek ezreit látom a szemem előtt, hirtelen egy kéz érinti meg a vállamat. Mikor megfordulok, Adrien mosolya köszön vissza.

- Oh istenem... - a nyakába borulok és erősen magamhoz ölelem.

- Marinette? Mi történt? - a hangja ráébreszt arra mit is csinálok, így gyorsan elengedem és hátralépek.

- É-Én csak... Örülök, hogy jól vagy... - még mindig csak pislog rám. Ez ciki...

- Ennyire még nem örültek ennek... - egy visszafogott mosollyal kap a tarkójához. De aztán az asztalunk felé pillant. - Mi lenne, ha befejeznénk az esszét? Akkor végre hazamehetünk. Kalandos nap volt - csak bólintok és kénytelen vagyok egyetérteni. Bár én nem ezt a jelzőt használnám...

Végül egész hamar elkészülünk, így kelletlenül elbúcsúzok tőle és hazamegyek. Otthon pedig végre elterülhetek az ágyamon és ismét visszagondolhatok Macskára. Álljunk csak meg egy pillanatra! Miért gondolok én Macskára? Adrienre kéne gondolnom, hiszen végre kettesben tölthettünk egy kis időt. Erre én amiatt a butus cica miatt aggódok. Hihetetlen...

***

Kb. éjjel 11 óra körül járhat az idő, de képtelen vagyok elaludni. Megint el fogok aludni reggel... De nincs mit tenni, egyszerűen nem jön álom a szememre. Így kimászok az ágyamból és az ablakomhoz lépek. Rengeteg csillag ragyog az égen és a hold is teljesen tele van. Milyen csodás éjszaka. Ekkor pedig azt látom, amire a legkevésbé számítok. Fekete Macska ül nem messze az egyik tetőn. De mit csinálhat ott.

- Marinette? - néz fel Tikki álmosan. - Aludnod kéne.

- Tudom... Gyere csak Tikki, van egy ötletem.

- Mit akarsz csinálni? - kíváncsian odajön mellém, én pedig az ablak felé bökök. - Szerinted mit csinál?

- Kiderítjük - kacsintok. - Tikki, pöttyöket fel!

Miután felöltöm a pöttyeimet, felmegyek a tetőre és egy közelebbi tetőre megyek. Fekete Macska... olyan szomorúnak tűnik...

- Mit csinál idekint ilyen későn az én kiscicám? - a hangomra felkapja a fejét és a szemei felcsillannak.

- Katica! - azzal a lendülettel felpattan és mellém ugrik. - Csak nem követsz engem?

- Álmodozz csak. Butus... Azt hittem valami baj van, hiszen olyan szomorúnak tűntél. De ezek szerint csak képzelődtem - megrázom a fejem. - Többször ne ijessz így meg, aggódtam érted.

- Tényleg? Aggódtál értem, bogárkám? - hihetetlenül széles mosolyra húzza a száját én pedig zavarba jövök.

- Csak egy kicsit... - elfordítom a fejemet.

- Ez életem legboldogabb napja!

- Eh?... Hát... Akkor ha ilyen boldog vagy megyek is.

- Ne menj még... - megfogja a kezem én pedig ránézek és a szemében újra szomorúságot látok. - Katica... Valamit már régóta el akarok mondani neked. Tudod én...

- Ne rontsuk el ezt a szép estét - vágok a szavába. - Nem tudom mit akarsz mondani. De tudom, hogy ha kimondod, akkor valami meg fog változni. Inkább csak üljünk le és nézzük a csillagokat - az égre pillantok, ahol a csillagok apró gyémántként ragyognak.

- Legyen... - sóhajt lemondóan, de aztán elmosolyodik és felém nyújtja a kezét. - De ugye velem maradsz?

- Hát persze - mosolyogva a kezébe csúsztatom a sajátomat és leülünk az egyik közeli lapos tetőn, a hátunkat pedig a falnak támasztjuk.

Egyikünk sem szólal meg, csupán csendben nézzük a csillagokat és nyugalom telepszik ránk. Valahogy én is megnyugszok a közelségétől és az eddigi fáradtság súlya végül elönti a testemet. Macska vállára hajtom a fejemet és lehunyom a szememet. Nem akarok aludni, de... annyira... álmos vagyok...

1. Fejezet

Marinette

- Ne felejtsétek el holnap leadni az esszéket irodalomból - figyelmezteti az osztályt a tanárnő mielőtt elhagyná a termet, én pedig a pánik szélén állok. Úristen! Teljesen kiment a fejemből!

- Ahogy látom te még hozzá se kezdtél - bár Alya mosolyog, mégis látom, hogy aggódik. - Nagyon árulkodó az arcod.

- Így van... de eszembe se jutott annyi dolgom volt.

- Miért? Mit csináltál?

- Én... öhm... - lássuk csak... Éjjel-nappal akumákra vadásztam és segítettem az embereken. Semmi extra. Kár, hogy Alya ezt nem tudhatja. - Nem is tudom.

- Valld be, hogy csak lusta voltál. De ha szeretnéd, segítek neked.

- Oh, az nekem sem esne rosszul - néz fel ránk Adrien, azzal a szívdöglesztő mosolyával. - Még nekem sem jutott rá időm, úgyhogy megírhatnánk együtt - a meglepettség, az öröm és az izgatottság különleges keveréke hirtelen elárasztja az egész testemet és csak akkor szólalok meg, mikor Alya az oldalamba könyököl. Áucs...

- Oh... Igen, persze, bármi amit csak akarsz... Akarom mondani biztosan oltári jól nézel ki írás közben... V-Vagyis az írás jó, nem? - Adrien meglepett arcát látva a legszívesebben elsüllyednék. Az agyam és a szám miért nincs ilyenkor összeköttetésben egymással?

- Oké... - zavartan megvakarja a tarkóját és feláll. - Akkor fél óra múlva a könyvtárban?

- Ott leszünk - válaszol Alya helyettem is, aztán csendben követen a tekintetemmel miközben elhagyja a termet. Az én drága barátnőm pedig hitetlenkedve és közben vigyorogva bámul rám. - "Oltári jól nézel ki írás közben"? Jaj kislány, néha még én is elképedek azon, ami kicsúszik azon a pici szádon.

- Tudod jól, hogy nem tehetek róla. Egyszerűen képtelen vagyok a közelében normálisan megszólalni.

- Hát pedig minél hamarabb meg kéne tanulnod, ha az esszét együtt akarjátok megírni.

- Dehát te is ott leszel, nem? - mosolygok, de amikor a szemébe nézek felugrok a helyemről. - Alya nem hagyhatsz egyedül vele! Nem állok készen rá!

- Jaj Marinette nyugodj már le, egyszer úgyis eljött volna ez a nap. Mondd azt, hogy én mégsem értem rá. Aztán kettesben csak összehoztok valamit és közelebb kerülhettek egymáshoz - a holmiját a táskájába pakolja és elindul az ajtó felé. - Csak hagyd hátra a cikis gondolataidat. Azok nélkül csodás lány vagy, hagyd hogy észrevegye. - Közli mosolyogva mielőtt kislisszol a teremből én pedig magamra maradok.

- Most mégis mihez kezdjek?

- Mi lenne, ha egyszerűen önmagadat adnád? - szólal meg Tikki végszóra. - Alyanak igaza van, csodás lány vagy. Csak egy kicsit kéne uralkodnod az érzéseiden.

- Tudom, hogy így hiszitek és talán igazatok is van. Legalábbis szeretném én is így látni. De tudod, ilyenkor azt kívánom bár mindig velem lenne Katica ereje. Olyankor képes vagyok normálisan viselkedni.

- Na de Marinette... Katica ereje mindig nálad van. Hiszen te vagy Katica. A pöttyeiddel, vagy anélkül, mindig is az leszel.

- Köszönöm Tikki - elmosolyodok és érzem, hogy a szívem némileg lenyugszik. - Jól van... Írjuk meg azt az esszét! - Tikki visszabújik a táskámba én pedig elindulok haza.

***

Pontosan fél órával később... Na jó, egy öt perces késéssel érkezek a könyvtár elé, ahol már Adrien vár. Mikor megpillant elmosolyodik, én pedig majdnem összeesek. Szerencsére anélkül sikerül elérnem hozzá.

- Már azt hittem hagyjátok, hogy egyedül írjam meg. Alya nincs veled? - kérdi, mikor látja, hogy Alya sehol sincs.

- Öhm... Nem, dolga akadt és nem tudott eljönni. De ketten is meg tudjuk írni.

- Igazad van, akkor menjünk.

Ahogyan gondoltam, Adrien úriember módjára előre engedett, aztán köszöntünk Ms. Delenaynek, a mindig mosolygós könyvtárosnőnek. Most is csak megrázta a fejét és a ragyogó mosolya elé emelte a mutató ujját. Mi pedig bólintottunk és gyorsan hátrasiettünk az olvasó terembe. Csak egy idős bácsi olvasott az egyik hátsó könyvespolc mellett, így lepakoltunk az ablak melletti asztalhoz egymással szemben. Addig még el is jutottam, hogy előpakoljam a füzetemet és könyvemet, de utána képtelen voltam felnézni.

- Marinette? - hallom Adrien hangját. - Jól érzed magad?

- P-Persze... Miért kérded?

- Csak mert mióta megérkeztél egyszer sem néztél rám - szinte hallom a hangján, hogy emiatt az a csodás mosolya lehervadt. Ezért aztán erőt veszek magamon és felnézek. Akkor pedig egyből magába zár az a gyönyörű zöld szempár. Milyen különös... olyan ismerős ez az érzés. De nem tudnám megmondani, hogy miért. - Ez nem parancs volt. Csak egy kicsit furcsának éreztem.

- Ne haragudj... Azt hiszem mostanában nem vagyok túl jó formában. Ez az esszé is csak úgy kiment a fejemből.

- Nekem mondod? Ha a tanárnő nem figyelmeztet, most sokkal nyugodtabb lennék.

- Hát én is... - na meg a szívem sem akarna éppen kiszakadni a helyéről. - De akkor miről is kéne írnunk?...

Mind a ketten belemerülünk a munkába és néhol segítünk egymásnak. Valahogyan nekem is sikerül egész tűrhetően viselkednem. Talán tényleg velem van Katica. Egy tömör háromnegyed óra múlva viszont fáradtan elnyúlok az asztalon.

- Elég volt... Ha még egy szót leírok görcsbe fog állni a kezem. Mi lenne, ha szünetet tartanánk?

- Jó ötlet - ejti a füzetére a tollat. - Már egy öt perce nekem is a szünet jár a fejemben. De olyan lelkesen írtál, hogy nem akartalak félbeszakítani - a kijelentésétől érzem, hogy elpirulok, de ezzel együtt elnevetem magamat.

- Tényleg? Pedig már fogalmam sincs mit írtam a papírra. Félek, hogy már nem csak az esszé szerepel rajta. De úgyis át kell írni egy külön lapra, tehát mindegy - felemelkedek a padról és a füzetemre pillantok. A margó mellett egy kezdetleges új ruha vázlata és néhány lányos szív díszíti a papírt. Valamelyik gyenge percemben, vagy gondolkozás közben firkálhattam fel.

- Hm? Megnézhetem?

- Eh? Ugyan, nincs benne semmi érdekes - gyorsan végigpásztázom a papírt és hála istennek egy Adrienre utaló A betűt sem írtam fel. - De ha szeretnéd... - átadom neki a füzetem és a rajzaim láttán elmosolyodik.

- Sose értettem a lányok miért rajzolnak szívet a füzetükbe... De a ruhaterveid láttán még mindig úgy gondolom, hogy tehetséges vagy. Nem hiába nyerted te a versenyt. Még apám is elismerte, hogy ügyes vagy.

- Ugyan már, zavarba hoz ha ennyit dicsérnek. Ráadásul az csak valami fura vázlat. A versenyre készült kalapot alaposan átgondoltam, így büszke lehettem magamra, mikor az apád dicsérte a munkámat. Elvégre egyszer szeretnék divattervező lenni.

- Remélem, majd én viselhetem az általad tervezett ruhákat. Feltéve, ha többször nem teszel rá tollakat - az arcát látva ismét nevetni kezdek.

- Rendben van, megígérem, hogy többé nem teszek tollat a ruháimra, vagy csak olyat, amitől nem kezdesz tüsszögni.

- Hálás lennék érte - ő is nevetni kezd, aztán mosolyogva rám néz, én pedig csendesen ugyanígy teszek. Hát nem volna egyszerű, ha így maradnánk örökre? De hirtelen kiáltást hallok és mindketten felkapjuk a fejünket. - Ez az előtérből jött nem? - Mielőtt válaszolhatnék, újabb kiáltások és zajok törik meg a könyvtár csendjét. Így gondolkodás nélkül kiszaladunk megnézni, mi történik.

Az előtérben rémült emberek kuporognak remegve a földön. A szoba közepén pedig egy fehér, kontyolt hajú nő áll. A ruhája olyan, mintha lapokból állna és írás állna rajtuk. Az arca pedig ismerősnek tűnik.

- Ms. Delenay? - suttogja meglepetten Adrien. Aztán gyorsan visszahúz, hogy ne vegyenek, minket észre. - Marinette bújj el gyorsan, hogy ne találjanak meg.

- Na és te? Veled mi lesz? - kérdem aggódva. Neki kéne elbújnia...

- Ne aggódj én is mindjárt megyek, csak még ellenőrzök valamit. Bízz bennem, jó? - bár semmiképp sem akarom magára hagyni, muszáj átváltoznom, hogy segíteni tudjak, így bólintok.

- Vigyázz magadra - egy hosszú pillanatig csak állunk és figyeljük egymást, de aztán gyorsan elfordulok és elfutok. Mikor meglátok egy ajtót gyorsan bemegyek és bezárom az ajtót. - Jól van Tikki, ideje hogy Katica színre lépjen - mondom, miközben kinyitom a oldaltáskámat, ahol eddig bujkált. - Tikki, pöttyöket fel! - Ahogy felöltöm Katica ruháját, rögtön kirontok a szűk szobából és az előtér ajtajában bújok meg, mikor valaki a vállamra teszi a kezét, amitől majdnem szívrohamot kapok. De aztán meglátom azt a két zöld macskaszemet és megnyugszok.

- Mikor jöttél bogaram? Azt hittem, hogy egyedül kell harcolnom - mosolyodik el és közelebb hajol.

- Csak az imént. De ne ijessz így rám és fogd vissza magad, kiscicám - az előtér felé pillantok. - Dolgunk van...

Bevezetés

A nevem Marinette Dupain-Cheng. Egy átlagos életet élő, átlagos lány vagyok. Legalábbis az voltam, míg a sors ki nem választott arra, hogy én legyek Párizs védelmezője. Hogy őszinte legyek, még mindig nehéz elhinnem a dolgot. Hiszen én csak elszúrni tudom a dolgokat, az ügyetlenségemet egyenesen tanítani kéne. Mégis valamilyen oknál fogva kiválasztott lettem és én lettem Katica. Ezzel együtt pedig egy társat is kaptam magam mellé, Fekete Macska személyében. Azóta, hogy Halálfej első akumáját elkaptuk, elválaszthatatlan bajtársak lettünk. Az én "legnagyobb örömömre"...

De hosszú mese lenne, ha most mindent el akarnék mondani és biztos neked is akad jobb dolgod, mint az én locsogásomat figyelni. De... Úgy gondolom egy történetet elmesélhetek neked. Vagyis... ez nem is igazán történet. Inkább csak az életem egy szakasza. Hogy hogyan fordult minden a feje tetejére egyetlen perc alatt. És mi kellett hozzá? Csupán egy vékonyka maszk... Vagyis épphogy annak eltűnése...